1993 óta dolgozom aneszteziológus orvosként. Munkám sokoldalú, hiszen az aneszteziológus nem csak az érzéstelenítések szakembere, szakágam hivatalos megjelölése: Aneszteziológus és Intenzív Terápiás szakorvos.
Szakmám során éves szinten kb 700-1500 anesztéziát végeztem attól függően, hogy mindenkori munkahelyemen milyen volt a betegforgalom, illetve mennyit töltöttem műtőn kívül (aneszteziológiai ambulancián, intenzív osztályon, szakmai gyakorlatokon).
„Változó munkahelyen” töltöm munkaidőmet, ami azt jelenti, hogy kollégáimmal megosztva forgó rendszerben látjuk el az aktuális műtőket, az ambulanciát és az intenzív osztályos feladatokat, illetve az aktuálisan adódó kórházon belüli sürgősségi eseteket.
(Mit mondjak, unatkozni nem szoktunk!)
Máig is megdöbbentő számomra, amikor éppen aneszteziológiai ambulanciára vagyok beosztva, hogy mennyire hiányosak az emberek információi mind az altatással, mind az érzéstelenítésekkel kapcsolatban.
Legtöbbjük attól retteg, hogy érezni fogja a műtétet, vagy ébren lesz a műtét alatt, netán nem ébred fel az altatásból, vagy lebénul az érzéstelenítéssel kapcsolatban.
Nos, szakmánk fiatal orvosi szakág ugyan, de dinamikusan és gyorsan fejlődött megalakulása óta, ma már kizárólag erre specializálódott, magasan képzett szakemberek végeznek mind altatást, mind regionális érzéstelenítéseket.
Nem véletlen, hogy a szakma nem vált külön az intenzív terápiától, hiszen a sürgősségi betegellátás során (amely előfordul minden kórházban, ahol aktív sebészeti osztály működik, függetlenül attól, vajon van-e az intézetnek külön sürgősségi részlege) sok esetben kell ellátnunk kritikus állapotban érkező betegeket. Ezek az ún. „akut” betegek jelentik szakmánk legnehezebb és egyben legszebb kihívásait, gyógyulásuk minden egyes esetben sikerélmény. Olyan ez, mint az extrém sportok, én a bunjee-jumpinghoz szoktam hasonlítani: nem tudnék meglenni nélküle.
Miért szükséges az intenzív terápia ismerete?
(1) Ma nagyon sok az idős, műtétre váró beteg. A kor előre haladtával egyre több kísérőbetegség, társbetegség lép fel az öregedő szervezetben, a leggyakoribbak a magas vérnyomás, cukorbetegség és az érelmeszesedés, valamint a szív problémák. Ezek kezeléséhez, ha nem is olyan mélységekben, mint a szakmai specialisták, de magas szinten értenünk kell.
A kísérőbetegségek ismerete nagyon fontos számunkra, hiszen ma az aneszteziológiai és műtéti szövődmények nagy része ezek talaján alakul ki, a kísérőbetegség ismeretében ezeket a szövődményeket általában műtéti előkészítéssel, speciális vizsgálatokkal, és ezek ismeretében esetleg az addigi gyógyszeres kezelés változtatásával meg tudjuk előzni.
Ambuláns munkánk során nemcsak a kísérőbetegségek jelenlétét kell felismerni és tudomásul venni, hanem mérlegelnünk kell minden egyes beteg esetében, hogy szakmai kompetenciánk elegendő-e ezen betegségek perioperatív (műtét körüli) ellátására, vagy be kell vonnunk a specialistákat a csapatmunkába.
Jelenlegi munkahelyemen ambulanciánkon napi szinten 10-15 beteg fordul meg, ezek közül általában 1-3 beteget kell tovább küldenünk kardiológus, diabetológus, neurológus vagy endokrinológus (stb) kollégához.
(2) Az akut sebészeti betegek nagy részénél olyan potenciálisan életveszélyes krízis állapotok kísérik az operációra váró betegséget, mint a kiszáradás, szeptikus állapot (vérmérgezés), vérzésből eredő vérszegénység, fájdalomból-kivérzésből eredő shock, a szervezet ionháztartásának eltolódása, magas láz, stb. Ha betegünk ilyen, veszélyeztetett állapotban érkezik, elsődleges feladatunk a veszélyeztetett beteg előkészítése, állapotának stabilizálása, ami a gyors, de alapos műtéti kivizsgálással párhuzamban, a sebész kollégával együtt, csapatmunkában folyik a műtét előtt.
(3) Ritkán fordulnak elő anesztéziával kapcsolatos szövődmények. (Kb 1% és 1ezrelék közt). Ezek ellátása és felismerés rutin feladat kell, hogy legyen, ma már nem okoznak komolyabb hosszú távú problémát. Alapvetően mégis ellátásuk az intenzív terápia határán mozog.
(4) Sok esetben a beteg már szeptikus állapotban érkezik a sebészeti osztályra, ilyen esetekben rögtön a műtét után általában intenzív terápiás osztályunkon helyezzük el, amíg a kritikus állapotot át nem vészeli, sőt, néha már az előkészítést is az intenzív osztályon végezzük.
Jelenlegi cikkem legyen bevezető, hiszen rámutat arra, miért tartom szükségesnek honlapom megalkotását:
(1) Betegeink nagy része nincs tisztában az alapvető lehetőségekkel, melyeket számára a műtéti érzéstelenítések során fel tudunk kínálni.
(2) Az emberek többsége sok esetben annyira fél a kórházi ellátástól, hogy érkezéskor állapota kritikus, vagy életveszélyes. Ezeket az állapotokat a tévhitek eloszlatásával, a felvilágosítással reményeim szerint csökkenteni lehet.
(3) A kísérő betegségek karbantartása, a műtéti előkészítés nagyon fontos. Sajnos ma a magyar lakosság nagy része elhanyagolja ismert kísérő betegségeit, fel sem tudja sorolni az általa szedett gyógyszereket, sőt, adott esetben pénz hiányában, vagy tudatlanságból nem is szedi őket.
(4) Orvostörténeti áttekintéssel szeretnék rávilágítani arra, milyen hatalmas és gyors fejlődés áll szűken vett szakterületem mögött. Paradoxon, de néha egy-egy felfedezés évszázadokig pihent, amíg alkalmazni kezdtük.
Időm korlátozott, heti szinten (átlagosan) 64 órát dolgozom a munkahelyemen, ez havonta legalább 6 alkalommal jelent 24 órás szolgálatot. Így honlapomra csak a fennmaradó szabad időmben tudok időt szánni. Ám mindazokról a közérdekű dolgokról szeretnék majd szót ejteni, amit egy ember megtehet saját egészsége érdekében, és ezt nem csak aneszteziológiai vonatkozásban szeretném megtenni.
dr Nemessányi Mária 2009.03.30
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése